Két nappal ezelőtt azonban visszacsöppentünk a magyar valóságba egy ebéd erejéig. A Nyugati tér környékén kerestünk ebédet, és a sok török gyorsbüfé között (tapasztalatainkat lásd néhány héten belül) egy thai étteremre bukkantunk. A hely napi menüt, szendvicseket és „rendes” thai főételeket is kínált, egy frissen készített Pad Thai illatának gondolata pedig azonnal üzent a nyúltagyvelőmnek, hogy indíthatja a nyálelválasztást.

Az étterem belső részét választottuk, amely később rossz döntésnek bizonyult a felszolgálónkkal való kapcsolatépítés szempontjából, aki úgy tűnt, jobban szeret a terasz felé akcióba lendülni. A napi menü csípős vegetáriánus leves volt csirkés-korianderes tésztával. Kérdeztem, hogy van-e vegetáriánus opció a főfogást illetően - mivel a levest igen szívesen megkóstoltam volna -, de negatív választ kaptam. A menü, az menü, abban nem lehet semmit változtatni, derült ki később, mikor több féle opciót is elővezettem az úrnak azzal kapcsolatban, hogy hogyan ebédelhetne itt húst nem fogyasztó személy. Értem én, hogy a menü az kisebb és olcsóbb, de azért mindig érdekes számomra, ha olyan szintű rugalmatlanságot tapasztalok, mint néhány nappal ezelőtt. Legalább csináljon úgy, mintha odamenne a séfhez és megérdeklődné, hogy mi lenne, ha nem tenné bele a csirkét egy adag tésztába. A thai tészta ételek eddigi tapasztalataim szerint nem olyanok, mint az például az csülökpörkölt, amit egyszerre, nagy adagban kell megfőzni. Nem arról van itt szó, hogy a wok-ba megfelelő arányban és mennyiségben keverünk bizonyos – általunk kiválasztott - alapanyagokat? E feltételezésemet egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint az ebéd, amelyet végül elfogyasztottam: az étlapon hússal szereplő pad thai, a hús helyett tofuval. Hmm. Úgy tűnik, a menü árának kétszeresének kifizetésével már lehetnek extra kívánságaink.

(Itt megjegyezném, hogy sok indiai, thai és hasonló étteremben az étlapon szerepelnek ugyan a különlegességek, de azt, hogy az „alap” összetevőket hússal, rákkal, hallal vagy tofuval szeretnéd összekeverni, azt már te döntheted el. Itt is voltak persze vegetáriánus opciók: egy zöldséges tészta, egy zöldséges rizs és egy zöldséges szendvics, ha jól emlékszem.)

A következő nézeteltérés asztaltársaságunk és a pincérünk között az italok kiválasztásakor alakult ki. Jómagam már elég régóta egy pohár csapvízzel indítok még az étel rendelése előtt, egyrészt nem titkoltan azzal a céllal, hogy lássam a felszolgáló reakcióját; másrészt pedig egyszerűen azért, mert szomjas vagyok. Általában ha hoznak vizet, utána rendelek „fizetős” innivalót is; viszont ha nem, akkor nem költök italra.

Itt is a jól bevett „először is egy pohár csapvizet kérnék” módszerrel próbálkoztam, amelyhez az ebédpartnerem is csatlakozott, ám amelyre a „nincs csapvíz” választ kaptuk. Ez a válasz véleményem szerint a leginkább bicskanyitogató, szerencsére Robinak volt elég lélekjelenléte hogy megkérdezze: „akkor mivel főztök?”. Erre aztán jött a következő válasz, az, hogy igazából persze víz az folyik a csapból, de a főnök nem engedélyezi annak felszolgálását. Áhá. Ez vagy azt jelenti, hogy a főnök külön oktatást tartott arról, hogy csapvizet felszolgálni tilos (amely időt tölthette volna esetleg egy „a vendégnek mindig igaza van” témájú előadásra is), vagy pedig a mi pincérünk döntött úgy, hogy ez nem teljesíthető. Számunkra mindkét lehetőség elfogadhatatlan egyébként.

Felvette a rendelést, a pincérünk pedig eltűnt. Pár perccel később megjelent a levessel, víz azonban nem volt a kezében. Gondoltuk, majd hozza. Miközben Robi küzdött a csípős levessel én pedig a szomjúsággal, rájöttünk, hogy a felszolgálónk „elfelejtette” a vizünket. Percekig tartott, mire sikerült a figyelmét ránk irányítani.

Ezt az időt pedig kihasználtuk arra, hogy egy arra járó másik felszolgálót megkérdezzük az étterem környezetvédelmi elveiről. A wok-ban gyorsan elkészíthető ételek és a levesben lévő éppen megfőtt, de még szinte ropogó zöldség elkészítése végül is kevesebb energiát igényelnek, mint a három órán keresztül forrongó gulyásleves. Sajnos azonban azt a választ kaptuk, hogy nem alkalmaznak semmilyen környezetkímélő módszert azon kívül, hogy az üveget szelektíven gyűjtik, illetve, hogy spórolás céljából lekapcsolják a villanyt az étterem belső terében, ha csak a teraszon ül vendég. (Korábbi tapasztalatokból feltételezzük, hogy azért az olajat is.)

Mikor aztán a mi pincérünk visszatért, megkérdeztük, útban van-e a vizecskénk. A reakciója a következő volt „savasat vagy menteset”?   

Persze a dolgot nem hagytuk annyiban: megmagyaráztuk, hogy amint látja az úriember, fogyasztani fogunk, vagyis pénzt hagyunk ott az étteremben, kérjük tehát, hozzon nekünk egy kis vizet. A történet egészéhez hozzá tartozik egyébként, hogy tévesen azt is állítottuk, rendelet szabályozza, hogy kérésünkre ivóvizet szolgáljanak fel. (Sajnos ebéd után rájöttünk, hogy ez nem igaz. Korábban volt ugyan egy rendelet erről, de néhány éve hatályon kívül helyezték.) Ma már csak a szokásjogban és a hozzáállásban bízhatunk.

Lényeg a lényeg: kaptunk két pohár vizet, darabja 1-1 deci volt. Az ételt viszont már rossz szájízzel fogyasztottuk el.

A Thai Buddha számára ez a kis incidens viszont nem egy üveg ásványvíz árába került. Minket ott nem látnak többet.

*Reméljük, több rész nem is lesz.